Dó, a kis hangjegy karácsonya

Szenteste napján egy fáradt zeneszerző ballagott hazafelé, hóna alatt kottafüzettel. A kottafüzetből egyszer csak kipottyant egy kis hangjegy. A földre esve nagyon elszomorodott: mi lesz most vele?

Hiába meresztette szemecskéit, nem látta sehol a zeneszerzőt. Nagy elkeseredettségében pityeregni kezdett.

 

Egyszer csak valaki megszólította:

 

- Miért sírdogálsz, hangjegyecske? - az fölnézett, és egy patkánnyal találta szemben magát. Ijedtében majdnem elájult, ugyanis szegény patkány rettenetesen nézett ki. Rettenetesen, de nem gonoszul. Sőt, másodszorra már annyira nem is volt ijesztő.

 

- Nyugodj meg, nem bántalak! Tényleg- mondta a rágcsáló.- Eltévedtél?

 

- Igen. Egy zeneszerző kottájából estem ki.

 

- Ne szomorkodj! Visszajuttatunk hozzá. Van egy barátom, aki segíthet. De előbb gyere be hozzám éjszakára, mert nagyon hideg lesz kint.

 

Barátságos zug volt a patkányé, olyan otthonos. Egy elhagyott kesztyű volt az ágy, chipses zacskó a „kamra”. Az asztal négy összekötözött gyufás-skatulyából állt, és egy szentjánosbogár világította be az üreget.

 

A patkány – akiről idő közben kiderült, hogy Samunak hívják - néhány pattogatott kukoricát rakott az asztalra, meg két palackkupakot, bennük pár csepp gyümölcslével.

 

- Te mindig egyedül töltöd a karácsonyt? - kérdezte a hangjegy gyümölcslevet szürcsölgetve.

 

- Általában igen. Nincs túl sok barátom. Azaz, most már csak egy van. Egyik évben nagy ünneplést csaptunk, nyolcan, egy bolt pincéjében. Nagyon jól éreztük magunkat, de sajnos hangosak voltunk. Az emberek meghallották, lejöttek, és agyon csaptak mindenkit. Ketten éltük túl, Arnold meg én. Na, de most mesélj te magadról!

 

- Hát, mit mondhatnék? Én vagyok a Dó hang. Régóta vagyok a zeneszerző kottájában, de még egyszer sem játszottak. Holnap akarja bemutatni a zenéjét, amiben én is vagyok, de ezt úgy látszik, nélkülem teszi majd.

 

- Nem - mondta Samu.- Megkeressük őt, még holnap, de ahhoz ki kell pihennünk magunkat.

 

Másnap reggel befaltak két almaszeletet, aztán Samu hátára vette Dót, és mentek is megkeresni Arnoldot. Dó még sosem látta a várost, tátotta is a száját rendesen!

 

- Ez a város legforgalmasabb útja, itt mindig garantált a dugó. Az ott a pályaudvar, a vonatok végállomása és kiindulópontja. Ez a két gyönyörű épület két csodálatos színház, eszméletlenül jó darabokat játszanak bennük. Az a zöld egy kutyasétáltató park, azon kevés helyek egyike, ahova sosem tettem be a lábam. Ez a legrégibb, és egyben a legszebb temploma a városnak - mondta Samu megállás nélkül az idegenvezető szövegét. Aztán hirtelen lelassított. Egy másik pályaudvar előtti térre érkeztek.- Na, megérkeztünk. Itt kell lennie valahol. Mindig itt szokott lenni... Ááá, ott is van!

 

Samu egy galamb felé vette az irányt.

 

- Csá, Samu, öreg haver! Hogy s mint? - köszöntötte őket a galamb, akinek láthatóan jó napja volt, és hát be kell vallani, öltözéke sem éppen temetésre illő volt. Piros baseball-sapka, kék ing, napszemüveg és egy aranylánc volt rajta. - Hát, te meg? - vette szemügyre a hangjegyet.

 

- Arnold, ő itt Dó. Egy hangjegy. Tegnap este kiesett egy zeneszerző kottájából, és nem tudjuk, hogy hogy találhatnánk meg a gazdáját.

 

- Pattanj fel, megkeressük! - mondta Arnold, és mielőtt Dó észbe kaphatott volna, már madárháton szelte a várost. Innen a magasból Budapest még gyönyörűbb volt, mint addig.

 

Négy óra múlva letörten és fáradtan szálltak le Samu előtt a pályaudvarnál.

 

- Bocs tesó, de sehol semmi - mondta szomorúan Arnold.

 

- Mi lesz most velem? - pityergett Dó.

 

- Nyugodj meg, biztos meglesz - nyugtatta Samu.

 

- Hát, nem akarok ünneprontó lenni, de négy órán keresztül szeltük a várost, és se híve se hamva. Nem lesz meg - jelentette ki a galamb.

 

- Én esetleg tudok segíteni - szólalt meg valaki a hátuk mögött. Megfordultak és egy macskával találták szemben magukat.

 

- Te ne avatkozz bele, Linda - mondta Samu és már indult is.

 

- Ugyan miért ne? A múltkori ötletem is bevált- nyávogott Linda.

 

- Csak a barátaink életébe került!- kiabált Arnold, és látszott rajta, hogy ha a lány nem lenne nagyobb és erősebb nála, örömmel megverné.

 

- Rendben, ti tudjátok - fordított hátat a macska.

 

- Várj, te tényleg tudsz segíteni?

 

- Dó, ne csináld! Linda a város leggonoszabb alakja! Igazi szemétláda. Csak át akar verni - figyelmeztette Samu.

 

- Ja, öcskös. Ez így nagyon nem oké - mondta Arnold is.

 

- Rendben, értettem. Linda nem éppen egy angyal. De nekem fontos, hogy megtaláljam a gazdámat, és ha egyszer tud segíteni...

 

- Na, akkor kellek, vagy sem? - fordult meg a macska.

 

- Mondd, mit akarsz - adta be a derekát Samu.

 

- Van egy hasznos információm a számodra...- nyávogott Linda.

 

- Ne húzd az idegeinket! Nyögd már ki, hogy mi kell érte!- pattant el Arnold agya.

 

- Csak egy aprócska dolgot kérek. Azt a fonalgombolyagot, amit a mocskos kis barátnőd hagyott neked- nézett Arnoldra.

 

- Lujzi fonalát nem kapod meg!

 

- Akkor, jó keresgélést!- mondta és faképnél hagyta őket.

 

- Most mi lesz velem? - sírt Dó.

 

Arnold ránézett, és nagyon megsajnálta.

 

- Na ide figyelj, kishaver - mondta - Elgondolkodtattál. Neked sokkal többet jelent a zeneszerző, mint nekem az a fonal. Lujzi meghalt, ezen már nem tudunk változtatni. Még a fonallal sem. Várj, Linda! - kiáltott utána - Hozom a fonalat.

 

- Nagykőrösi utca 13. - mondta a macska, és otthagyta őket.

 

Fél óra múlva ott álltak a zeneszerző háza előtt.

 

- Köszönök mindent! - mondta Dó, majd felszállt Arnold hátára, hogy elérje a csengőt.

 

Becsengetett, de leesett a galamb hátáról, egyenest a sárba.

 

- Jól vagy? - kérdezte Samu.

 

- Igen - és miután kimondta, kinyílt az ajtó. - Boldog Karácsonyt!

 

Bent a házban odaugrált a kottához, majd elfoglalta benne a helyét. A zeneszerző nagy értetlenkedve jött vissza az ajtóból, majd amikor meglátta a szerzeményét, így szólt:

- Ki sározta össze a kottámat?