Egy tábor margójáról – nagymarosi beszámoló

Amikor az iskolából megkérnek minket, tanárokat, hogy írjunk az újságba a gyerekekről, az élményeikről, az aktualitásokról, nem mindig jönnek a beszámolók könnyedén. Általában mindenki el van veszve a hétköznapok kisebb nagyobb feladataiban. Amikor egy beszámolót írok, általában a címével kezdem és utána fejtem ki a mondanivalómat. Most pont fordítva teszem, mivel többen számon kérték rajtam, hogy ha egy nyári táborról írok, akkor miért nem arról szól a történet. Tehát, hogyan is volt a móka, s kacagás a nyári táborunkban:

Balogh Tamás kollégámmal a tábort az adminisztráció után ünnepélyesen megnyitottuk. Megbeszéltük a hétre tervezett programokat, a napi beosztásokat, az étkezések menetét és végül, hogy ki miért felelős. Bemelegítésként beszélgettünk az elmúlt hónapok karantén emlékeiről, hogy hogyan éltek meg ők gyerekszemmel egy olyan dolgot, amit még mi felnőttek sem érthetünk.

 

A program kenus sport táborként volt meghirdetve az iskolában, így a gyerekek sejthették, hogy nem pihenni jönnek hozzánk. Ebéd után bele is csaptunk a lecsóba! Bemelegítésként felsétáltunk a Julianus kilátóhoz, ahol mindig rá kell jönnünk, hogy milyen kiváltságos helyzetben vagyunk Mi nagymarosiak. A tábor egyik kiemelt elemeként a természet védelmét, a környezetünk megóvását tűztük ki célul. A hét folyamán sokat beszélgettünk a Dunakanyar környezet és élővilágáról, arról, hogy mi személyesen hogyan járulhatunk hozzá ahhoz, hogy ezt a különleges helyet, ahol élünk megőrizzük, olyannak, ahogyan mi is kaptuk az elődeinktől. Gyakorlatban ezt úgy valósítottuk meg, hogy csapatokra osztottuk a 20 gyereket és a kilátóból lefelé jövet szemét szedési versenyt hirdettünk. A hátizsákomban vittem magammal kesztyűket, szemeteszsákokat. A verseny a kilátótól az ösvény mentén a Diófa utca tetejéig tartott. Nagyon elszomorító volt az eredmény. Minden csapat 2 nagy zsák szemetet gyűjtött össze. A gyerekek megkapták a jól megérdemelt jutalmukat, az önkormányzat pedig a feladatot a zsákok elhelyezésére. A Nokedliben már vártak bennünket a megérdemelt uzsonnával.

 

A második napon kicsit lazítósabb program várta a gyerkőcöket. Az iskolának pályázaton nyert nagy csapatkenukkal leeveztünk a szentendrei sziget csücskére strandolni, homokvárat építeni. Lefelé persze könnyebb volt evezni, mint felfelé, de a 2 csapat észre sem vette ezt a versengések, fröcskölések, vízi csaták hevében. A délutánt a Praxis közösség szervezésében egy rendkívül érdekes elsősegély előadás színesítette. A gyerekek gyakorlatban próbálhatták ki az újraélesztés fogásait, megtudhatták mit kell tenni különböző veszélyhelyzetekben, kérdéseket tehettek fel az előadójuknak. A tapasztalt mentős tisztet megpróbálták párszor kizökkenteni a nyugalmából, de ez még nekik sem sikerült. Minden kíváncsi Fáncsi megkapta a válaszait!

 

A harmadik nap áteveztünk Visegrádra, hogy ne költsünk a kompra, illetve, hogy minél több piinz maradjon LOVÉRA, akarom mondani bobozásra, meg, hogy időben is jobban legyünk ellátva, mert hát kérem, van itt ész, hiába küldtek mindig a sor viiigire. Még embert is vittünk magunkkal, hogy felvigyázza a javainkat! Köszönjük szépen Csajka Marcinak, aki hűségesen őrizte a kenukat, míg mi felgyalogoltunk a mogyoróhegyi bob pályához, ahol un limited bobozást végrehajtottunk és visszagyalogoltunk a mi Marcinkhoz. A kenuval a visszautat 5 perc alatt tettük meg. Pakolás után jöhetett a megérdemelt ebéd. Kóka Karcsi bácsi minden nap leste a gyerekek kívánságait, amit a gyerekek üres tányérokkal hálálták meg. Egy kicsi szieszta után a délutánt strandolással ütöttük el.

Csütörtök reggel a labda volt a főszereplő. A focipályán felváltva frizbiztünk, rögbiztünk, fociztunk. Kicsit féltem attól, hogy a játék hevében lesznek majd sérülések, de szerencsénk volt és nem történt baleset. Ebéd után a kisebb kenukkal a kormányzást, manőverezést gyakoroltuk.

 

Az utolsó napra egy meglepetés alternatív túlélős horgász versennyel leptem meg a díszes társaságot.

 

„Adva van 3 csapat, mindegyik csapatban kell lenni egy (saját magát) tapasztaltnak mondó horgásznak, mint később kiderült több volt a Nagy HOHO HORGÁSZ, mint az igazi pecás.

 

Minden csapat kap: 4 horgot, egy kicsi marék ólmot, 3 méter damilt, 2 úszót és 2 órát arra, hogy szerezzen csalit, összeállítsa a felszerelését, szerezzen edényt a halaknak és kifogja élete halát.”

 

Szerintem egész héten nem mulattam annyit, mint ezen a 120 percen.

 

A három csapat:

 

1. A nagyon okosak csapata, akik mindenkinél mindent jobban tudtak.

 

2. Az alternatívak, akik tanultak a nagyon okosak hibáiból és keresték a megoldásokat.

 

3. A csak csajok csapata + 1 fő.

 

A probléma ugye ott kezdődött, hogy ki a FŐNŐK. Míg a két fiú csapat minimum 20 percet vitatkozott ezen a kérdésen, a lányok 2 perc alatt megszervezték, hogy ki keresi a csalit, ki próbál edényt találni a csalinak, vödröt a zsákmánynak, ki az, aki összeszereli a pecabotot és ki az, aki horgászik.

 

30 perc után az alternatívak nagyon büszkén lengették a két hosszú nádat, amit kínkeservesen sikerült kitermelni a lelőhelyükről. A nád látványa rendkívüli módon megzavarta a nagyon okosak táborát, akik még mindig nem döntötték el, hogy ki a legokosabb. Látványosan vágták a földhöz mindannyian azokat a 20-25 centis fadarabokat, amiket a kezükben tartottak, mert hát mindegyik kezében volt egy fadarab és lóhalálában nyargaltak a nádas felé mindannyian.

 

A csajok+ 1 fő ekkor már 25 perce horgászott, illetve etetett avval a pár szelet kenyérrel, amit a halasnál kunyeráltak, abban a törött vödörben, amit visszafelé a játszótéren találtak pedig már vagy 20 kicsi giliszta tekeregve várta a sorsát.

 

Közben sétálgattam, ellenőrizgettem a verseny tisztaságát.

 

Már a verseny felénél tartottunk, amikor láttam, hogy kezd kudarcba fulladni a verseny a két fiú csapat számára.

 

Az alternatívoknak már volt egy kicsi gilisztájuk, kész pecabotjuk, de sehogy sem tudták felkötni a horgot rá. A nagyon okosak eközben csüggedten ültek a stégen egy csomó kisebb farakás és törött nád darabka mellett, és még mindig azon vitatkoztak, hogy ki az, aki rendszeresen horgászik az apjával.

 

Tamást megkértem segítsen felkötni a horgot az alternatívoknak. A nagyon okosoknak meg én súgtam meg, hogy a lányoknak is van kukaca. Egyből felcsillant mindenkinek a szerencséje!

Késsel lehetett vágni a feszültséget, ahogy a versenyből már csak 10 perc volt hátra, és már a fiúk is elkezdtek pecázni. Innentől kezdve már nekik is volt esélyük a győzelemre. A csajok hiába horgásztak már majdnem 2 órája, hiába tekergett az a maradék giliszta, amit a nagyon okosak még nem csórtak el, mégsem fogtak semmit sem. Elkeseredett kapkodás lett úrrá mindenkin, ahogy bejelentettem az utolsó 2 percet. A nagyon okosak befejezték a csalik lopkodását, az alternatívak az okosak úszójának kővel dobálását. Ekkor a csak csajok+1 főből meglepő dolgot improvizált valaki. A szakszerűen beetetett helyükön a pici halak rajából a csalis vödörrel egy gyors merítéssel két egyenként 2cm-s halacskát emelt ki, és ezzel az utolsó pillanatban megmentette és győzelemre vitte a csapatát.

 

A horgászversenyhez képest a délután már szinte eseménytelenül telt el.

 

Feleveztünk a Tandemig, ahol csocsóztunk és a bátrabbak kipróbálhatták az elektromos rollereket.

 

Zárásként a gyerekeknek értékelni kellett a tábort, ahol a mit szeretnél jövőre egy hasonló táborban csinálni legszívesebben kérdésre a legtöbb válasz: TÚLÉLŐ HORGÁSZVERSENY.